#2 A Biodiversa+ szakpolitikai sorozat második része: A tengeri és part menti környezet helyreállítása
A tengeri és part menti ökoszisztémák helyreállítása a természet-helyreállítási rendelet alapján
A tengeri és part menti ökoszisztémák helyreállítása elősegítheti a biológiai sokféleséget, miközben erősíti az éghajlatváltozással szembeni ellenálló képességet. A tengeri helyreállítás azonban költséges, műszakilag igényes, lassan hoz eredményeket, és a szárazföldi helyreállításhoz képest továbbra is jelentősen alulfinanszírozott, illetve alultervezett. Az éghajlatváltozás tovább növeli a betegségek, az invazív fajok és az azzal versengő emberi tevékenységek által okozott meglévő nyomást, növelve annak kockázatát, hogy a helyreállítási beruházások hosszú távon nem hoznak eredményt. A tengeri fű, a makroalgák és a korallökoszisztémákra irányuló kutatások azt mutatják, hogy egyes, ma helyreállításra alkalmas területek a jövőbeli éghajlati viszonyok között kevésbé lesznek alkalmasak, ezért a helyszínek hosszú távú kiválasztása különösen fontos.
A korlátozott erőforrások és a gyorsan változó óceánok miatt a tagállamok számára az a legfontosabb kérdés, hogy hol kezdjék meg a helyreállítást. A térbeli kockázati térképek, az éghajlati ellenálló képesség felmérése és a szabványosított monitoring alapján kell meghatározni, hogy a tengeri helyreállítás hol jár a legnagyobb és legtartósabb ökológiai hatással.
A szakpolitikai összefoglalóban felsorolt főbb javaslatok:
A helyreállítást ott kell végrehajtani, ahol a természetnek a legnagyobb esélye van a regenerálódásra; ehhez térbeli kockázati térképek és tudományos prioritás meghatározás segítségével az erőforrásokat oda kell összpontosítani, ahol az ökológiai helyreállítás a leginkább megvalósítható.
A tervezés során integráljuk már a kezdetektől az éghajlati reziliencia-vizsgálatot a helyreállítási tervekbe, ahelyett, hogy kizárólag a jelenlegi körülmények alapján terveznénk.
A helyreállítást időben kövessük nyomon olyan szabványosított keretrendszerek segítségével, amelyek lehetővé teszik az adaptív gazdálkodást, és javítják a hosszú távú siker esélyeit.
Koordinálni szükséges a helyreállítást a különböző szektorok, hatóságok és határok között annak érdekében, hogy maximalizáljuk az ökológiai előnyöket és elkerüljük az egymással ütköző érdekeket.
A helyreállítási tervezés során kezeljük központi elemként a társadalmi-ökológiai értékelést a biológiai biztonság és a betegség kockázatok mellett.
